593. Gráber Margit (Budapest, 1895 - Budapest, 1993)

Folyóparti város, 1933

tempera, karton

440*690 mm

j.j.l.: Gráber 933

kiállítás:
– Nagy István gyűjteményes kiállítása, Budapest, Nemzeti Szalon, 1923. október. (kat. 85. Kéklő hegyek)
aukció:
– Kieselbach Galéria és Aukciósház 7. Tavaszi képaukció, Budapest, 1999. március (kat. 75.)

A budapesti közönség először 1914-ben találkozhatott Nagy István művészetével. A festő az első világháborút megelőző évtized legprogresszívebb fővárosi kiállítóhelyén, a Rózsa Miklós vezette Művészházban mutatta be legfrissebb munkáit. A Művészház palotája első két termének falaira százhúsz alkotása került ki, melynek egyharmada olajfestmény volt. Nagy István számára az 1914-es esztendő minden tekintetben fordulópontnak számított. A Mednyánszkyhoz hasonlóan kóborló életet élő festő, folyamatos munkában töltött elmúlt tizenkét évének során, fölényes biztonságot mutató mesterségbeli tudásra tett szert. A háború kitörésének küszöbére érve teljesedett ki igazán művészete, ekkor érezte úgy, hogy ideje a fővárosban is bemutatkoznia. Első olajjal festett tájképei 1900-ból ismertek. Az utolsó olajakat az 1920-as évek legelején alkotta, ezt követően már kizárólag pasztellel és szénnel dolgozott. A világháború az emberi életek eltékozlása mellett az anyagi javakhoz való hozzáférést is akadályozta, s így Nagy István vászon és olajfesték helyett, először kényszerűségből fordult a szén és a pasztell felé, de ez a kényszer rendkívül inspiratívnak bizonyult és meghatározóvá vált a számára. Az első nagy világégés idején döbbenetes erejű gyerekképmások, katonaportrék és önarcképek sorozatai kerültek ki a keze alól, szinte kizárólag szénnel festve. „Sajátságos, hogy míg Erdély oly viruló népművészetet termelt, mai festőink sorában oly kevés a tipikusan székely vonásúak száma. Hamar budapestiekké válnak, vagy esetleg párizsiakká. Kriza vadrózsáinak zamatja oly ritkán árad ki műveikből. Nagy Istvánban, azt hiszem az iskola és a divat nem pallérozta közömbössé a székely erőt. Eddig is a maga útján járt, nem hasonlít másokhoz, remélhetően hű is marad önmagához.” – írta Lyka Károly 1916-ban, Nagy István újabb grafikáinak gyűjteményes kiállítása alkalmából. Nagy István pedig hű maradt önmagához, mert 1923-ban, amikor a most aukcióra kerülő remek pasztelljét is bemutatta, ismét elsöprő sikert aratott őserejű művészetével. Szintén Lyka többek között ezt írta ekkor: „Ez az ember nem utánoz senkit. Sem technikában, sem előadásban, sem a dolgok meglátásában, sem abban, hogy mit érdemes megfesteni, mit nem, sem a képszerűség elgondolásában, sem a művészetről való koncepció dolgában. Ezek fontos negatívumok, de értékessé csak a vérbeli tehetség kezén válnak.” Nagy István művészete egészen különálló fejezet a modern magyar festészet történetében. Ilyen elemi erejű, sallangmentes, talán csak az ősi barlangfestményekhez hasonlítóan őszinte művészetet talán még Koszta József és Mednyánszky László produkáltak rajta kívül. A most aukcióra kerülő Kéklő hegyek című alkotás, Nagy István 1920 körüli művészetének az egyik legkitűnőbb, lenyűgöző szépségű darabja.

Rum Attila